Május elseje a dolgozó embereket alapvetően megillető szociális jogok és vívmányok sikeres kiharcolásának nemzetközi ünnepnapja. Ahogyan sokan emlegetik, a munka ünnepe. Ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy egyben katolikus ünnep is, hiszen szintén ez a napja a munkások védőszentjének tartott Szent Józsefnek, azaz Jézus édesapjának is. Bár május elsejének mint dátumnak a kijelölését konkrétan az 1886 –os évhez köthetjük, amikor Chicagóban az amerikai szakszervezetek többnapos tüntetés-sorozatot és sztrájkot szerveztek a nyolc órás munkaidő bevezetéséért (melyen mintegy 350 ezer amerikai munkás vett részt), a szociális jogokért folyó harc egy egész korszakot ölelt fel az 1830 –as és 1930 –as évek közti száz esztendőben.

Az ipari forradalom már az 1800 –as évek elejére átalakította néhány ország társadalomszerkezetét azáltal, hogy például Angliában és az USA –ban a gyárak és a tömegtermelés megjelenésével kialakította a munkásság sok százezres, majd milliós rétegét. Ám az új társadalmi réteg számára csak évtizedek múlva alakult ki megfelelő törvényi védelem és csak hosszú idő múlva rendeződött jogainak és kötelezettségeinek szabályozása is. A folyamat valójában egy harc volt, mely országonként eltérő időszakokban, de általában az 1800 –as évek kezdete és az 1900 –as évek első fele közt zajlott. A küzdelem három területen folyt: egyrészt a politikai jogokért (szavazati jog követelése), másodrészt a munkásság munkakörülményeinek javításáért (pl. munkaidő, munkavédelem), harmadrészt a szociális jogokért (szabadság, társadalombiztosítás… stb). A harc kezdetén az ipari munkásság élet- és munkakörülményei mindenütt nagyon rosszak voltak. Nem volt ritka a 14 – 16 órás munkaidő, a női- és gyermekmunka. A lakáskörülményekre is a nyomorúságos jelző illett leginkább. Járványok tizedelték a munkásnegyedek lakóit. Gyakran kerültek az alkoholizmus, bűnözés és prostitúció hálójába. Ha nem volt megrendelés a munkás azonnal utcára került. A munkások összetörték a gépeket, melyek látszólag megfosztották őket hagyományos munkájuktól, ez volt az ösztönös géprombolás. Aztán az egyre népesebb munkás társadalom a világon először Angliában létrehozta első szakszervezeteit. A kiharcolt 1825 –ös szakszervezeti törvény már engedélyezte számukra, hogy érdekeik védelmében szervezetekbe tömörüljenek. Azonban a fokozatosan jelentős társadalmi tényezővé váló munkásság az 1820 –as évektől már nem érte be ennyivel, és politikai jogokat, illetve szavazati jogot is követelt. Létrejött a chartizmus eszméje, mely végül 1832 –ben aratott győzelmet, amikor az angol munkásság végre szavazati jogot kapott. Ugyancsak ebben az időszakban születtek meg Angliában az úgynevezett gyári törvények. Ezen jogszabályok 1842 –től léptek hatályba, és szabályozták a munkások alkalmazásának feltételeit, ezzel védve az addig teljesen kiszolgáltatott réteget. Korlátozták például a gyárosokat abban, hogy gyereket és nőket embertelen körülmények között (bányákban, nehéz fizikai megterheléseknek kitéve) dolgoztassanak. A munkásság harcának fontos fordulópontja lett 1847 is, amikor Angliában végre törvényben is maximálták az emberek dolgoztathatóságát és bevezették a napi 10 órás munkaidőt. A 10 órás munkaidő bevezetésében fontos szerepe volt Robert Owen gyárosnak is, aki saját üzemében példát mutatva, már sokkal hamarabb elrendelte a 16 és 14 óra helyett bevezetett 10 órás foglalkoztatást. A törvény dacára Angliában – az ipari forradalom hazájában - csak az 1870-es évekre vált általánossá a 10 órás munkaidő.

Közben a világ másik pontján Ausztráliában is komoly eredményeket ért el a munkásság, amikor 1856 április 21 –én sztrájkba léptek az ausztráliai Melbourne városának kőművesei és építőmunkásai. A megmozdulás alkalmával a melbourne-i egyetemtől az ausztrál Parlamentig menetelve követelték a 8 órás munkaidő bevezetését a kontinensen. Akciójuk sikerrel zárult, még csak a fizetésük sem lett kevesebb a rövidebb munkaidő ellenére, így egyben a világon első alkalommal sikerült egy szervezett munkáscsoportnak (későbbi nevén szakszervezetnek) bármiféle sikert is elérni retorziók nélkül. Ez a siker is nagyban inspirálta a munka ünnepének ötletét, illetve a majálisok megszületését.

Idővel más államokban is meghonosodott az új munkarend, sőt 1868-ban az Egyesült Államok egész területén az állami alkalmazásban álló munkások munkaidejét már 8 órára csökkentették le. Európában ez sokkal nehézkesebben ment. Az 1873-as gazdasági válság hatására a munkanélküliség fokozódott, s ez is egyre inkább sürgette a munkaidő csökkentését. (Ugyanis a munkaidő csökkentésével többen juthatnának munkához, s a munkanélküliség csökkenésével a társadalmi feszültségek is enyhülnének.) Ennek hatására egyre gyakoribbá váltak világszerte, de főként az USA-ban a sztrájkok, melyeket gyakran karhatalmi erővel közömbösítettek (pl. Pittsburg, 1877.) 1881-ben megalakult az Amerikai Munkásszövetség is.

Az 1886 –os amerikai sztrájk és tüntetés sorozat alkalmával 350 ezer munkás lépett sztrájkba, de Millwaukee-ban a kivezényelt rendőrség a tömegbe lőtt, s kilenc holttest maradt a helyszínen. Chicagóban a sztrájk hatástalanításához sztrájktörőket alkalmaztak, s a munkások, valamint a sztrájktörőket védő rendőrök közti konfliktus május 3-án sortűzhöz vezetett, melynek 4 ember esett áldozatául. A helyi anarchista vezetők a Haymarket Square-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze, de itt váratlanul bomba robbant, mely egy rendőrtiszt halálát okozta. (Öszesen 11 ember - 7 rendőr és 4 tüntető - vesztette életét az események során.) Megtorlásul 8 anarchista vezetőt állítottak bíróság elé, s koholt (bizonyítatlan) vádak alapján el is ítélték őket. Később, 1887. november 11-én az elítéltek közül négyet ki is végeztek, de 1892-ben beigazolódott, hogy az ítélet hamis volt, s az életben maradottak kegyelmet is kaptak. 1888-ban az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-i kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközi szintre emelik. Az 1880-as évek végére Angliában, Franciaországban, Belgiumban szintén természetes igénnyé vált a nyolcórás munkaidő bevezetése.

Végül 1889. július 14-én Párizsban megalakult a II. Internacionálé (1889–1916 között működött, a munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése volt), melyen úgy határoztak, hogy a három évvel korábbi chicagói tüntetés kezdetének negyedik évfordulóján, 1890. május 1-jén a szakszervezetek és egyéb munkásszerveződések együtt vonuljanak fel országszerte a nyolc órás munkaidő bevezetéséért, ahol az még nem történt meg, illetve a nemzetközi szolidaritás kifejezéséért. A tüntetések az Egyesült Államokban olyan jól sikerültek, hogy a II. kongresszuson, 1891-ben május elsejét hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánították. Magyarországon május elsejéről először szintén 1890-ben emlékeztek meg.

A nemzetközi szocialista és munkásmozgalmak térnyerésével és növekedésével együtt bővültek a munkások jogai és lehetőségei is, mely során a hagyományos munkásünnep a 20. század folyamán lassan nemzeti ünneppé nőtte ki magát. Először a Szovjetunióban, majd a II. világháború után kialakult szocialista-kommunista keleti blokk országaiban, illetve a világ más pontjain később született azonos ideológiájú államokban, ahol (épp az ideológiából kifolyólag) az egyik legnagyobb nemzetközi szocialista ünneppé nőtte ki magát. Ezzel párhuzamosan az eredetileg a munkások ünnepének hívott napot a munka ünnepévé változtatták a szocialista blokkban, mivel ez jobban megfelelt az uralkodó rezsimeknek. Az elnevezés a diktatúrák bukása után is megmaradt a volt szocialista országokban.

/Harmat Árpád Péter/ internet