Az angyalkák puha felhőpárnákon ültek, és hallgatták a főangyalt. Éppen a karácsony esti feladatokról volt szó. Nem mintha nem tudták volna, mi a feladatuk, de néha nem árt emlékeztetni őket sem, ilyentájt sokkal több dolguk akad, mint az év más időszakaiban.

 
Hipp és Hopp, a két jó barát most is egymás mellett ültek egy bárányfelhő szélén, úgy figyeltek az előadásra.

Pár pillanat múlva már apró szárnyak suhogása hallatszott; útra kelt a kis csapat. Hipp és Hopp ugyanazt a kis falut kapták feladatul az idén is, ahol tavaly is tevékenykedtek. A Bakony tetején trónolt a falu. Ezen a Karácsonyon hó borította a hegyet. A faluba vezető lejtős úton egy csapat gyerek szánkózott sikongatva. Csak egy kisfiú álldogált szomorúan, nézte a többiek vidám játékát. A két kis angyal közel ment, egészen a kisfiú feje fölé, hogy hallják a gondolatait.

- Hiába, nincs mit tenni, a régi szánkóm összetört, Apa pedig az idén nem tud újat venni, hiszen minden pénz kell arra, hogy tudjon enni adni nekünk. Milyen más volt minden, míg anya élt – gondolta a kisfiú.

Hipp és Hopp összenéztek. Nem kellett szót váltaniuk, már régen dolgoztak együtt. Szinte egyszerre pillantották meg a kislányt, aki egyedül kínlódva húzta a szánkóját felfelé az emelkedőn. Pár pillanat múlva már a kislány feje felett voltak. Ő csak annyit érzett ebből, mintha parányi madárszárny suhintotta volna meg az arcát. Körülpillantott, és meglátta a vágyakozva nézelődő kisfiút.

- Hahó, kisfiú, nem segítenél nekem húzni a szánkót? Utána lecsúszhatunk együtt, meglátod, milyen jól csúszik ez a szánkó. A Nagypapi készítette, még mikor az anyukám kicsi volt.

A kisfiú kipirosodott arccal futott a kislányhoz, most már együtt húzták a szánkót.  
A két angyal még kicsit hallgatta a beszélgetésüket, de tovább kellett menniük. Sok feladatuk volt még aznap estére. A falu közepéről még visszanéztek, most már senki nem állt magányosan a többiek között.

- Vajon melyik lehet az ő házuk? – kérdezte Hipp.

- Úgy érzem, az a takaros, szép tiszta porta ott, a rozoga, szél himbálta kapuval –  felelte Hopp.

- Igazad lehet – felelte Hipp, és máris mindketten a ház fölé repültek.  

Bepillantottak az ablakon. A takaros szobában egy anyuka éppen vacsorát főzött. Időnként megállt egy pillanatra, elmélázva fürkészett ki az ablakon. Szemeiben annyi szomorúság bujkált, még a két angyal szívét is megütötte. Azért a biztonság kedvéért belestek a szoba ablakán is. A cserépkályha mellett a hintaszékben idős apóka ringatta magát. Pápaszeme lecsúszott az orra hegyére, az újságja az ölében hevert.

- Ők azok, tévedés kizárva – gondolta Hipp és Hopp.

Éppen jókor érkeztek, az anya kitárta az ajtót, hogy Cirmit kiengedje a friss levegőre. A két angyal besuhant az ajtórésen. Picit megpihentek Apóka feje felett, aki felpillantott szundikálásából. Hosszabban időztek Anya feje felett. Itt kicsit nehezebb dolguk volt. Anya megint elgondolkozott, majd megszólalt:

- Apuska, gondoltam valamit. Már két éve magunkban karácsonyozunk. Nem jó ez így senkinek. A kislányt is sajnálom, hiányzik neki az apja. A ház körül is elkelne már a férfimunka. El kell eresztenem Gábort, már úgysem hozhatom vissza. A szomszéd is egyedül van két éve. Elnézem azt a kisfiút, olyan bánatos mindig. Neki is szüksége lenne az anyai gyöngédségre. Apuska, mit szólna hozzá, ha ma estére áthívnám a szomszédot a kisfiával együtt, azután majd meglátjuk.

Apóka hosszan vizsgálta a lánya arcát, mielőtt megszólalt.

- Én már régen gondoltam erre, de meg kellett várnom, amíg megérik benned az elhatározás.

Tegyél úgy, lányom, ahogy mindenkinek a legjobb.

Ahogy mindenkinek a legjobb….Anya egy kabátot terített a hátára, és elindult a szomszéd ház felé. A kapuban összetalálkozott a lányával. Kéz a kézben ballagtak a szomszéd kisfiúval, összefogott kezükben a szánkó kötele. Anya megállt egy pillanatra, megsimogatta a kisfiú arcát.  
- Eredjetek be, szívem. Mindjárt jön a papád is. Éppen most indulok, hogy áthívjam. Azt szeretném, ha nálunk töltenétek a Karácsony estét.

A kisfiú szemeiben alig látható örömfény villant fel. Nem szólt semmit, csak egy pillanatra odaszorította arcát a nő kötényéhez.

A két kis angyal összecsattintotta a tenyerét. Anya egy pillanatra felkapta a fejét, de mindjárt meg is rázta.

- Bolondság az egész, már képzelődöm is. Még ilyet! Mintha valaki tapsolt volna…

Hipp és Hopp máris indultak tovább, a többi már nem rájuk tartozik. Lassan sötétedni kezdett, a házak ablakán csillagszórók, gyertyák fénye világított ki. A levegőben mézeskalács illata terjengett.
- Nézd csak ott! - mondta Hopp.

A ház ablakai sötétek voltak, csak egy szobából szűrődött ki sápadt lámpafény. A szobában többen is voltak. Az ágyon idős anyóka feküdt. Mellkasa alig-alig emelkedett. A körülötte lévők a szemüket törölgették. Hipp és Hopp elszomorodott. Itt már nincs mit tenni. Az ő hatalmuk itt véget ér.

- Várj csak, valami eszembe jutott – mondta Hipp.

A résnyire nyitva hagyott ablakon át besuhantak a szobába, elhelyezkedtek Anyóka feje felett.
Anyóka kinyitotta a szemét. Körülnézett, egyenként megszemlélt minden arcot.
- Fáradt vagyok, gyerekek. Sok ez a 93 év, már csak pihenni szeretnék – mondta.
Aztán ismét lehunyta a szemét és álomba szenderült. Pici boldog mosollyal a szája sarkában indult az örök álmok birodalmába.  

- Igen – gondolták a többiek – az nagyon sok. Tényleg pihennie kell most már, és elengedték.

Hipp és Hopp megilletődötten hagyták el a házat. Legyen bármekkora hatalma is az angyaloknak, itt többet nem tudtak segíteni.

A következő ház felett nem érezték a máskor megszokott meleget, ami a kémény füstjével száll a levegőbe. Azám, hisz nem is füstöl a kémény. A szobában két kis öreg kucorgott, kabátokba burkolózva.

- Hol lehet a fiunk? Nincs egy szem fa sem vágva, a szenünk is elfogyott. Megfagyunk így – gondolták.
Hipp és Hopp követték a gondolatok útját. Pár kilométere a falutól találták meg, akit kerestek. Elakadt a nagy hóban a teherautójával. Pedig sietett volna, a kocsi tüzelővel volt megrakva.
Haragudott magára, hogy az utolsó pillanatra hagyta a szüleiről való gondoskodást, és akkor most még ez is… Miért is nem jött két héttel ezelőtt, akkor még nem volt hó. De a munka.
Ugyan, ez csak üres kifogás, dorgálta meg magát mindjárt. Nincs az a munka, ami ne várna meg, amíg a szüleimről gondoskodok. Most mit gondolhatnak róla…

Hipp és Hopp úgy gondolták, mára elég volt a leckéből. Egyet suhintottak szárnyukkal, a hó felszállt a kerekek mellől a levegőbe, az autó kimozdult a hó fogságából.  
A toronyban hat órát harangoztak éppen. A férfi, aki az újságjára borulva aludt az asztalnál, felkapta a fejét a harangszóra.  

- Hat óra lenne már? Kész vagy a főzéssel? – fordult a feleségéhez.
- Kész, persze hogy kész, mindjárt gyertyagyújtás - mondta az asszony.
- Akkor pakold be, amit főztél, a nagy táskába, öltöztesd fel a gyerekeket melegen, én addig előhozom a kocsit. Átmegyünk anyádékhoz.

- De hát éppen Te nem akartál… - mondta reménykedéssel a hangjában az asszony.
- Most meg akarok, és erről nincs mit beszélni.

- De hát mi történt, semmit sem értek? – kérdezte, de a keze közben sebesen járt, nehogy a férje még meggondolja magát.

- Valami furcsát álmodtam. Szamárság, egy felnőtt nem hisz az ilyesmiben, de azért mégis furcsa… Angyalok…..Hipp és Hopp…… Bolondság az egész! De ettől függetlenül, nem akarom még egyszer azt a hibát elkövetni, amit elkövettem a saját szüleimmel. Haragnak nincs helye a családban. Talán anyádék szívesen látnak majd.

- Abban egészen biztos lehetsz – mondta az asszony kicsit rekedten. Abban egészen biztos lehetsz.
Pillanatok alatt készen lett mindenki. Amikor az asszony ült be a kocsiba a férje mellé, mintha valami végigsimította volna az arcát. Pár másodpercig mintha gyöngyöző kacagást hallott volna a hóesésen át.